Az ünnepség – melyen Gáldonyi Sándor őrnagy, a Magyar Honvédség Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság képviselője, Tarjányi László őrnagy, a Magyar Honvédség II. Rákóczi Ferenc XIV. Műszaki Ezred képviselője, Hegyi László őrnagy a Magyar Honvédség Vitéz Szentgyörgyi Dezső 101. Repülődandár képviselője is tiszteletét tette - az Öreglaktanya mögött található kopjafánál vette kezdetét, ahol Hideg István nyugalmazott őrnagy, a Petőfi Sándor Bajtársi Egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket.

- Hazánk 1940. november 20-án azért lépett szövetségre a náci Németországgal, hogy az 1920-ban elcsatolt területeket visszaszerezze. Ugyanebből az okból 1941. június 27-én lépett a II. Világháborúba. A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével 1942. április 17-én mintegy 207 ezer magyar katonával megindult a Don folyóhoz, hogy ott a németeket támogassa. Az orosz túlerő 1943. január 12-én a gyengén felszerelt sereget harckocsijaival szinte legázolta. Ma itt a doni áttörés áldozataira emlékezünk, akik hitüket és életüket adták mindazért, amire felesküdtek: a haza védelmére – mondta beszédében Hideg István.

Ezt követően Szikora István nyugalmazott őrnagy Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz című versével emlékezett a felfoghatatlan tragédiára.

A nyolc évtizede történteket, valamint azok előzményeit és máig érezhető következményeit dr. Bánki-Horváth Mihály, a Kiskunhalasi Szakképzési Centrum Kiskunfélegyházi Közgazdasági Technikum igazgatóhelyettese idézte fel, akinek nagyapja Molnár Ferenc szakaszvezető is megtapasztalta a háború szörnyűségeit, ám szerencsésen hazatért.

– Azért vagyunk ma itt, hogy a második magyar hadsereg doni tragédiájára emlékezzünk. Egy eseménysorra, hibák, rossz döntések és rettenetes külső körülmények egyre végzetesebb sorozatára, amely a magyar történelem valaha volt legtöbb áldozatot követelő vereségéhez vezetett. A lehetetlen helyzetben is kitartó és hősiesen küzdő, óriási nehézségek árán családjukhoz hazatérő magyar honvédekre és azokra a tízezrekre, akiknek ez nem adatott meg. Fiatalokra és családapákra. Tisztekre és öreg katonákra, besorozottakra és az odacipelt munkaszolgálatosokra, akiktől nemcsak a szabad döntés jogát, hanem az emberi méltóságot is megvonták parancsnokaik. Azokra, akiket megannyi névtelen katonasír rejt Oroszország-szerte. Közöttük feleségem nagyapjának testvérét, Tóth László őrvezetőét is. Legyen értelme a haláluknak. Értsük meg, hogy kerültek oda, hogyan szorultak végzetes csapdahelyzetbe és mi a küzdelmük tanulsága. Sajnos aktuális ez ma is.

Magyarország nem tudott kimaradni a második világháborúból. A magyar vezetés végzetesen megosztott volt, a revízió eredményeinek féltése és a náci Németország eredményes propagandája oda vezetett, hogy hazánk, ha nem is lelkesedésből, de ment a tengelyhatalmakkal együtt, egy háborúba, amelyben inkább csak veszíthetett. A valóságtól elrugaszkodott német haditervek olyan távoli színterekre helyezték a küzdelmeket, ahol a magyar katona hősiessége nem nyerte el valódi értelmét. Azért, mert nem az ezeréves hazát védő hős honvédként, hanem a megfélemlített polgári lakosságot fegyelmező és gyötrő megszállóként és egy nálánál sokkal erősebb, irgalmatlan, de itt a saját hazáját védő ellenféllel, a szovjet Vörös Hadsereggel szembeni egyenlőtlen küzdelemben helyt állnia.

A Magyar Honvédség hazánk viszonyaihoz képest volt felfegyverezve. Mérsékelt éghajlatra, legfeljebb, ha enyhe fagyra, alig hóra. Ahogy megszoktuk, ahogy most is látjuk. Az ország mindenből a legjobbat adta kivonuló csapatainak, de amit adhatott az fegyverként is, ellátmányként is kevés volt. Tudták, hogy ez veszélyes, de sajnos már nem nagyon volt választásuk.

Honvédeink a hídfő felszámolására tett részben sikertelen kísérletek során 30 ezer embert veszítettek. A hídfő csaták hősei különösen a félegyháziak voltak. A télbe váltó gyilkos küzdelmekben, az erősebb és sokkal korszerűbben felfegyverzett ellenféllel, az utánpótlás megoldhatatlanságával, a helyiek gyűlöletével, az egyre fogyó munícióval küszködve nem lehetett győzni. A parancsnokok és honvédjeink hősies erőfeszítései és kitartása ellenére a végtelen sztyeppe farkasordító hidegében megbetegedtek, lelassultak és reményüket vesztették a legfelkészültebbek is. Az ígért német felszerelés, a szovjetekéhez mérhető fegyverzet és ellátmány nem érkezett meg.

A vereségbe beleroppant az ország. Először a tagadásába, aztán negyven éven keresztül az elhallgatásába. Még ma, nyolcvan évvel később sem mindig kész rá a magyar társadalom, hogy igazán szembenézzen vele. Pedig nagyon fontos: örök tanulság arra, hogy ha nem állunk ki saját érdekeinkért, ha mások játékszerei vagyunk, elveszítjük cselekvési szabadságunk és az tragédiához vezet. Ahogy arra is, hogy csak akkor vagyunk erősek, ha a céljaink is erősítenek – mint a török elleni küzdelemben, 1848-ban vagy 1956-ban. Emlékezzünk hát rájuk, mert belőlük vagyunk. Hősi áldozatuk, kitartásuk és erejük legyen példa mindannyiunk számára – zárta gondolatait az igazgatóhelyettes.

Az emlékező beszédeket követően városvezetésünk, a helyi kulturális, civil- és politikai szervezetek, az elesettek hozzátartozói elhelyezték tiszteletük koszorúit, mécseseit a kopjafánál.

A megemlékezés a Felsőtemetőben, a II. Világháborús emlékműnél folytatódott, ahol Hajagos Gyula atya imáját követően tábortűz gyújtással és a mécsesek, koszorúk elhelyezésével zárult a rendezvény.