Az idén az év vadvirágai a tollas szegfűk lettek. Vagyis nem egyetlen növény kapta a kitüntető címet, hanem egy olyan fajcsoport, melynek egyes tagjai napjainkban ismét divatba jöttek a kiskertekben is. A többes számot az is indokolhatta, hogy a hazai tollas szegfűk nagyon hasonlítanak egymáshoz.

Ami közös bennük, s egyben megkülönbözteti mindet a sok hazai szegfűfajtól: fehér virágaik tollasan rojtozó szirmai. A levelek viszont minden faj (kései, balti, István király, Lumnitzer és korai szegfű) esetében szép kékeszöld árnyalatúak. Szemben a vadon élőkkel, a kerti rokonoknak nemcsak fehér, hanem rózsaszínű virágaik is vannak – vélhetően ezzel az üde kontraszttal váltak vonzóvá a házi és a sziklakertekben.

A fehér vagy rózsaszín virágú, 15–35 centiméteres kerti szegfű (Dianthus plumarius) évelő, szívós, szárazságtűrő dísznövény, szereti a napot, a meszes talajt, és magról vagy tőről szaporítják. A május–júniusban nyíló virágok illatosak, a levelek télen is mutatósak, lévén örökzöldek.

A vadon élő példányok egyes fajainak elkülönítése a szakemberek számára is komoly feladat. A hazánkban sokfelé viruló kései tollas szegfű főleg a Duna–Tisza közének homokbuckáin; a balti csak a bakonyaljai ősfenyvesekben; az István király pedig a Keszthelyi-hegységtől kezdve Buda dolomitos gyepjeiig lelhető fel. Korai virágokat csak a Bükk és a Tornai-karszt lankáin találnak a természetjárók.