Persze a fenyő az igazi. Annak van illata, színe, formája, tűleveleinek ívét csukott szemmel is meg tudnánk rajzolni. Lehet tömött, sűrű, hézagos, karcsú, szikár és töpörödött, csak fenyő legyen. S bár életünk során számos fával találkozunk, feldíszítjük, öltöztetjük, mégis mindenkinek van egy fája, lesz egy fája, ami csak az övé.

Arról azért jelentősen megoszlanak a vélemények, s főként ízlés dolgaiban, hogy a manapság egyre nagyobb gondot okozó hulladéktárolás és -feldolgozás idejében miért jó az, ha eldobott műanyag palackokból építünk fát, hiszen azon túl, hogy a látványuk sem feltétlenül esztétikus, az ünnepekkel csak elodázzuk a kidobásukat.

Az és olyan, amelyik talán nem is volt szép, leveleit hullajtotta, meg is dőlt talán, s még erdőillatot sem árasztott magából, ám életünk legszebb karácsonyán állt a ház közepén. Ennél szebbet úgyse találunk sehol. Emlékeink szobájában áll örökre. Enélkül, lehet, nehezebb volna tudni, mit is jelent szeretni; s azt, hogy tudunk-e szeretni.

Minden bizonnyal ebből az élményből merítenek erőt azok is, akik úgy döntenek, hogy nem vágnak ki egyetlen fenyőt sem, nem cipelik földlabdástul a nagyszobába, és arra sem vágynak, hogy a kertben álló fenyőt öltöztessék karácsonyi díszbe. Felhasználnak inkább körülöttünk lévő tárgyakat, használati eszközöket, s még arra sincs szükség, hogy a szoba közepén álljon az elkészült mű. Lóghat a plafonról, tapadhat a falra, ki is állhat onnan; készülhet fémből, műanyagból, szövetből – a lényeg, hogy megidézzék a karácsonyok hangulatát.

Az egyik ilyen legkézenfekvőbb alkotás, amikor könyvekből épül faforma. Igaz, erre a legkevésbé lehet azt mondani, hogy környezetkímélő, hiszen fákat vágtak ki azokért a könyvekért. Ám tagadhatatlanul ötletes megoldás, és az ünnepek végeztével elegendő visszapakolni a könyveket a polcra. Meg arra is illik figyelni, ilyenkor nem biztos, hogy a könyv a legjobb ajándék, hiszen az azt sugallja, hogy éppen jó lesz majd a jövő évi, könyvből épült karácsonyfának. Ennek egyik sokkal „humánusabb” megoldása, amikor le sem kell venni a könyveket a polcról, csak elég úgy elcsúsztatni őket, hogy formára kiadják a karácsonyfát.

Az ötletek ráadásul kimeríthetetlenek. Vannak olyanok, akik egymásba rakott tölcsérekből raknak fát, mások sörösüvegeket halmoznak egymásra; de készülnek „fák” apró kekszből, rőzsevesszőből és elhagyott faágból. Szinte már szoborként áll az a fa, amelyiket használt biciklikből építettek. A kerekükkel kifelé rakott hajtányok ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy talán túlságosan gyorsan váltunk pedált, vagyis vásárolunk újabb és újabb dolgokat ahelyett, hogy őriznénk az értékest, és vigyáznánk rá, amíg csak életünk része lehet.

Arról nem is szólva, hogy még a fogyasztói társadalom is megmutatja erejét, különösen abban a tekintetben, hogy ami a családoknak a szeretet ünnepe, az a boltoknak, kereskedőknek, áruházláncoknak a nagy kaszálás ideje. S mi más tudná leginkább képviselni a nagy vásárlás boldogságát, mint egy fémből készült bevásárlókocsikból felépített, gigantikus karácsonyfa? Az más kérdés, hogy a látványt felfoghatnánk az ünnep keserű humorának is, hiszen van abban némi igazság, hogy a családok többsége rendre túlköltekezi magát karácsonykor, és megszámlálhatatlanul vásárolunk olyan dolgokat, amelyekre – az ajándékozás élményén túl – senkinek nincsen semmi szüksége.