Nálunk a hal szinte egyet jelent a ponttyal. S valóban csodálatos jószág, talán csak a harcsa vetekszik vele a felhasználhatóságot illetően, ugyanis mindkét fajból szinte mindenféle hagyományos halétel elkészíthető. Legyen az hal- vagy halászlé, rántott hal, paprikás, sült szelet, saláta, rác vagy dorozsmai hal.

Karácsonykor valamennyi háziasszony remekelni akar a konyhában, ezért néhány szabályt érdemes betartani. Így például karakteres ízű halból – csukából, törpeharcsából – nem szabad sokat a halászlébe tenni, mert meghatározza az ízeket. A drága süllő, tengeri süllő, sügér felesleges a halászlébe, e nemes húsok sütésre érdemesek, csak figyelni kell, nehogy kiszáradjanak. Ha túl nagy csukához, pontyhoz, harcsához jutunk, érdemes megnyúzni, mert a bőrben és az alatta, valamint a hasi és háti részen lévő zsiradékdepókban jellegzetes ízanyagok halmozódnak fel, amit nem mindenki szeret. Sokan ezért nem eszik a busát, az amurt, mondván: hínárízűek.

Más kategória az egyre divatosabb tengeri hal, azon belül is a fagyasztottak. Nos, az áruk is mutatja, hogy nem ünnepi asztalra valók.

A lepény- és tonhal még elmenne, de fagyasztva nem lehet ínyenc fogást készíteni belőlük.

A hekk sem erre való, mint ahogyan a pangáziusz sem. Az utóbbi mostanában egyre nagyobb teret nyert az olcsósága miatt. A magyarul cápaharcsának nevezett hal gyakorta zsíros, ráadásul fagyasztva árulják. Így belőle sem az igazi halászlevet, sem más rendesebb halételt nem könnyű elkészíteni – már csak azért sem, mert egy kiló fagyasztott termék eleve 15-20% ipari – technológiai – vizet tartalmaz, és kiolvadva a hal is jócskán engedi a levét. A végén szinte alig marad 55-60 dekányi hús, ami inkább kellemetlen ízű, állaga széteső és sokszor vastagon zsíros.