Levél sosem látott Nagymamámhoz

A napokban a padláson kerestem valamit, amikor a zseblámpám fénye egy kopott, kicsit szúrágta faládára esett. Nem emlékeztem erre a ládára! Vajon mi lehet benne? Óvatosan leporoltam, kíváncsian felnyitottam a tetejét. A fedő csomagolópapírt felhajtva kisebb, selyempapírba göngyölt csomagok látszottak. Óvatosan, egyenként kivettem és kicsomagoltam mindet.

Hiszen ez mind a Nagymamáé volt! A kendő, benne az esküvői fényképpel, egy festménye 1914.-ből, a kincses dobozkája rajzeszközökkel és a szalaggal összekötött levelek. Mindig vágytam rá, hogy lássam Őt, de sohasem találkoztunk. Öt évvel születésem előtt már elment!

Anyák napja van, írok egy levelet Neki, mint régen a Jézuskának. Ezt is az ablakba teszem, hátha …

„Drága Nagymama!

Anyák napja van, de a fiad - édesapám - már nem tud köszönteni. Én teszem meg, én, aki sohasem láttalak, hallottalak. Nem maradt más nekem, csak a fényképek Rólad és a kedves történetek, amiket Nagyapa mesélt. Olyan szépen beszélt Rólad, hogy bár közös emlékünk nem lehet, mégis szeretlek Téged. Tudom, hogy mint minden Nagymama, dédelgetted az unokádat, és gyakran Te vigyáztál a bátyámra. Nagyapa Ajácskának szólított, mi is így emlegettünk.

Szerettem volna, ha látsz, amikor kihoztak a klinikáról. Ha fölém hajolsz mosolyogva, hogy nézz álmomban. De jó lett volna hallani a kedves, bársonyos hangodat. Vagy legalább egyszer, csak egyetlen egyszer ülni a karodon, átölelni a nyakad, és az arcunk összesimul. Megmutatni Neked is, hogy már át tudok fordulni a másik oldalamra. Hogy nézd, amikor minden erőmet összeszedve felállok és büszkén körülnézek. Ha este a Te dalod ringat álomba és a Te mesédet is hallgatom. Türelemmel és szeretettel válaszolnál a gyerekszájról sohasem elfogyó „de miért?” kérdések özönére. Ahogy repültek az évek Te is láttad a betűvetés ösvényén tett botladozó lépéseimet.

Tudod, mostanra Nagyapa lettem én is, két gyönyörű Unokával. Olvastam, hogy csak a gyerekek lelke olyan szabad és gazdag, hogy lássák az őket körülvevő Angyalokat. De hiszen akkor én is láttalak! Sajnos nem emlékszem Rád! Ma már tudom, mindig velem voltál, és onnan fentről mindent láttál! Mert a felhő, amit annyira szerettem nézni a fűben hanyatt fekve a Te drága kezed által írt mesekönyv volt. A madárcsicsergés a Te dalod. A Nap fényében benne volt a mosolyod és a szellő a Te simogatásodat adta át.

Sebes folyóként rohannak a napok, hónapok, múlnak az évek. Egyre közelebb a nap, amikor találkozunk, és én végre átölelhetem a nyakad, az arcunk egymáshoz simul, drága Ajácska!”